A legnehezebb pillanatom akkor volt, amikor berohantam a hangjára, a nővér éppen mosta, én kérdeztem, merre menjek, mire visszakérdezett, hogy attól függ, mit keres, én meg mondtam, hogyy a fiamat, mire a teljes emelet felröhögött, hogy akkor nagyon rossz helyen járok, itt csak lány van.
Na és akkor ki kellett (volna) találni valami szellemes riposztot, hogy kimeneküljek a teljesen-hülye-zavarodott-apuka szerepből, és csak annyi sikerült kinyögni, hogy "jó, jó, nem úgy gondoltam..."
Szerencsére arrafelé nem én vagyok az első frissen szült apuka, így valószínűleg csak nekem tűnt óriási égésnek.
Viszont ma hazajönnek, ennek apropóján eltöltöttem jó két órát a gyerekülés autóban rögzítésének megtanulásával. Előtte meg még egy órát, amíg a gyerekülés babakocsivá transzformálását tanultam, majd rájöttem, hogy ez most rohadtul ráér.
Most büszke vagyok magamra egy kicsit, de ez valószínűleg csak addig tart, amíg a kórház előtti parkolóban meg nem próbálom ismét rögzíteni az immár Kátyával súlyosbított gyerekülést. Szóval valószínűleg csak estére érünk haza.
Kátya egyébként jól van, számomra, aki más gyermekeit legkorábban is párhetesen látta csak, megdöbbentően egyhónaposnak tűnik a lány. Néz, nem csak úgy "arrafelé áll a szeme", megpróbálja felismerni a környezetét alkotó tárgyakat és élőlényeket. Engem egyértelműen felismer, mint a kiskacsa, aki odaanyásodik ahhoz, akit először lát a tojásból kikelve. Pedig a születés óta csak üvegfalon át látott.
Ja, pohárból iszik. Nem csak úgy belecsorog a szájába, hanem iszik, mint a nagyok. Beszarás.
A képen pedig persze Kátya. Hihetetlen, hogy két napos, olyan, mintha tegnapelőtt született volna.
Utolsó kommentek